Több évnyi öldöklő árverseny után úgy tűnik, a kínai ipar végre fellélegezhet. Friss adatok szerint a vállalati profitok ismét növekedni kezdtek, megtörve a Covid utáni időszak egyik legmeghatározóbb trendjét. A kérdés azonban az, hogy valódi fordulatról van-e szó, vagy csupán egy törékeny átmeneti megnyugvásról – és hogy mit jelent mindez Európának.
Kína ipara éveken keresztül egy brutális árversenybe ragadt bele. A vállalatok visszavágták az áraikat a piaci részesedés védelme érdekében, az árrések összeomlottak, amit gyorsan követtek a profitok is. A jelenség, amit a pekingi vezetés az „involúció” szóval kezdett el jellemezni – tehát az egymást mélybe húzó versengés, amit a túlkapacitások és a gyenge belső kereslet hajt –, egyre inkább a Covid utáni kínai gazdaság alapvető jellemzőjévé vált.
Ez az, ami miatt a nemrég a kínai statisztikai hivatal által közölt adatok fontos tendenciára hívják fel a figyelmet.
Több évnyi csökkenő nyereségesség után ugyanis úgy tűnik, hogy Kína ipara elkezdte maga mögött hagyni az öldöklő árversenyt.
A profitok 2025 végén elkezdtek emelkedni, ezzel egy többéves csökkenést megtörve, és a 2026 eleji adatok most azt mutatják, hogy a trend folytatódhatott az új évben is. Az ipari vállalatok profitja 15,2 százalékkal ugrott meg január-februárban az év azonos időszakához képest, ezzel meghosszabbítva a december 5,3 százalékos emelkedését.
A kérdés most csak az: csak egy átmeneti, törékeny normalizálódást látunk, vagy tartósan is vége lehet az árverseny időszakának?
Milyen árverseny?
A hatalmas ázsiai országból éveken keresztül olyan híreket lehetett hallani, mint például ez a tavaly májusi, amiben arra hívták fel a figyelmet, hogy a BYD óriási leárazásokba kezdett; egyes modelljeit harmadával akciózza le. Mindezt azután, hogy addigra a kínai autók átlagos ára már 19 százalékkal esett a megelőző egy évben.
Noha az autóipar az egyik itthon is legismertebb példa – hiszen a durva kínai verseny az európai gyártóknak is sok fejfájást okoz -, a csökkenő árak jelensége széleskörű volt, a Starbuckstól az ingatlanpiacon át az e-kereskedelemig sok-sok ágazatot sújtva.
Ez nem véletlen: az ilyen agresszív piaci részesedés megszerzésére (vagy megtartására) irányuló technikák a kínai gazdasági modell alapjaiban gyökereznek: a termelésközpontú növekedési modell ütközött a gyenge kereslettel.
Éveken át a politikai ösztönzők – az olcsó hitelek, a helyi önkormányzatok támogatási módja és az iparpolitika formájában – arra sarkallták a vállalatokat, hogy bővítsék kapacitásaikat és termelésüket, még akkor is, amikor a gazdaság lassult. Amikor az ingatlanpiaci lufi elkezdett leereszteni és a háztartások kereslete visszaesett, a túlkínálatnak nem volt hova „mennie” a belföldi piacon. A vállalatok kénytelenek voltak agresszív versenybe bocsátkozni a készletek értékesítése érdekében, ami a jövedelmezőség összeomlásához és a deflációs nyomás fokozódásához vezetett. Ebben a környezetben a vállalatok nem a profit maximalizálására törekednek, hanem a túlzsúfolt iparágakban a túlélésért és a piaci részesedésért küzdenek.
Miben látszik most változás?
Nem egyetlen változó, hanem az általánosabb árkörnyezet és a kommunista vezetés fellépése változott meg. Közel két évnyi folyamatos csökkenés után a termelői árak deflációja enyhülni kezdett, ezzel megszűnt az ipari árréseket szűkítő egyik legfőbb tényező. Eközben Peking fokozta az erőfeszítéseit a túlzott verseny visszaszorítására: adminisztratív iránymutatásokkal, kapacitáskorlátozásokkal és ágazatspecifikus beavatkozásokkal igyekszik korlátozni az árháborúkat a túltelített iparágakban. A stabilizálódó inputárak és a határozottabb politikai irányvonal kombinációja segített a vállalatoknak bizonyos mértékig visszanyerni az árképzési erejüket, megtörve ezzel az árak csökkenése és a nyereség zsugorodása közötti negatív visszacsatolási hurkot.
A közelmúltbeli nyereség-visszapattanás összetétele is mélyebb változásra utal. A legerőteljesebb növekedés az úgynevezett upstream nyersanyagok – különösen a színesfémek és a vegyi anyagok –, valamint a félvezetők és a pilóta nélküli légi járművekhez hasonló high-tech szegmensekre koncentrálódott.
Ez arra utal, hogy a fellendülést nem a hagyományos, alacsony árrésű tömeggyártás hajtja, hanem egyre inkább azok a szektorok, amelyek a fejlett ipari modernizációhoz és a stratégiai ellátási láncokhoz kapcsolódnak.
Ebben az értelemben az adatok arra utalnak, hogy Kína törekvése a fejlettebb technológiájú ipar támogatására a jövedelmezőséget is támogatja.
Átmeneti vagy tartós trend?
Mindez azonban még nem jelenti azt, hogy a kínai ipar tartósan maga mögött hagyta volna az elmúlt évek problémáit. A profitok javulása egyelőre nagyrészt az árkörnyezet stabilizálódásának és a célzott állami beavatkozásoknak köszönhető, miközben a gyenge belső kereslet – amely az árverseny egyik alapvető kiváltó oka volt – érdemben nem változott. Ez azt jelenti, hogy a mostani fordulat könnyen törékenynek bizonyulhat: ha a kereslet nem erősödik, a túlkapacitások újra lefelé nyomhatják az árakat és a nyereséget.
Európa számára egyértelműen az lenne a kedvezőbb forgatókönyv, ha egy tartós fordulat kezdetét láthatnánk most, hiszen akkor a kontinens vállalatain enyhülne a nyomás az olcsó kínai termékekkel való versenyben.
Ha azonban az árverseny végét tényleg az hozza el, hogy a kínai cégek egyre inkább elmozdulnak a magasabb hozzáadott értékű, fejlett iparágak felé, akkor hosszú távon egy másfajta nehézséggel kell majd megküzdeni: az értékláncon egyre feljebb és feljebb jutó, technológiailag is rendkívül versenyképes kínai vállalatokkal.
Forrás: portfolio.hu