„Valójában a túltermelést és a túlfogyasztást kellene visszafogni, de őszintén szólva nem látom reálisnak, hogy ezt hatékonyan meg lehetne valósítani. Nehéz lenne bárkinek is megmagyarázni, hogy mostantól csak az eddig vásárolt ruhamennyiség ötödét veheti meg – ezt egyszerűen nem lehet kikényszeríteni” – nyilatkozta a Pénzcentrumnak Dobos Emese, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont gazdaságkutatója, akivel nagyinterjúnkban sok más mellett arról is beszéltünk, hogy hogyan működik az ultrafast fashion üzleti modellje, miért különösen fogékonyak erre a magyar vásárlók, mennyire fenntartható valójában a használt ruha, és hogy milyen gazdasági, társadalmi és környezeti ára van az extrán olcsó divatnak.
Pénzcentrum: Az elmúlt években a hazai kiskereskedelmet elég nagy infláció sújtotta, amit sokan megéreztek a vásárlók közül. Ruhát azonban ritkábban vásárol az ember, mint mondjuk alapélelmiszert, ennek fényében van olyan anyag vagy terméktípus, amelyet hasonlóan komoly drágulás sújtott az elmúlt időszakban?
Dobos Emese: Ha a nagy globális trendeket nézzük, akkor a ruházati termékeknél az a tendencia, hogy, bár egyre többet vásárolunk belőlük, (mennyiségben és értékben is), közben egyre kevesebbe kerülnek. Ez az úgynevezett ultrafast fashion márkáknál látszik nagyon jól.
A kutatások szerint a magyar vásárlók európai összehasonlításban is kiugróan nyitottak ezekre a termékekre, így ezen a területen is beigazolódik az a régóta ismert trend, hogy a magyar vásárlók egyszerre árérzékenyek és divatérzékenyek.
Ha jól emlékszem, a háztartások költéseinek nagyjából 3,5%-át teszi ki Magyarországon a ruha és a cipő.
Hozzáteszem, hogy ez nemcsak itthon, hanem globálisan is növekvő arány: ha figyelembe vesszük a háztartási kiadásokat, általában azt látjuk, hogy ezek a kategóriák folyamatosan erősödnek.
Mire kell gondolni ultrafast-fashion alatt? Ha bemegyünk egy jól ismert ruhaboltba pl. egy plázában, akkor az ott vásárolt termék már annak minősül, vagy inkább a kínai webshopok termékei számítanak annak?
Ezek elsősorban a kínai szereplőkre, például a Temura és a Sheinre vonatkoznak, de léteznek európai ultrafast fashion márkák is. Az ő üzleti modelljük leginkább abban ragadható meg, hogy naponta több ezer új terméket tesznek elérhetővé. A klasszikus fast fashion márkák ezzel szemben jellemzően hetente frissítik a kínálatukat. Az ultrafast fashion cégek gyakran helyben gyártanak, vagy a gyártóik mindössze néhány órára vannak a fő logisztikai központtól, így rendkívül gyorsan tudnak reagálni bármilyen mikrotrend megjelenésére a közösségi médiában.
Míg a hagyományos fast fashion márkák korábban főként a nagy kifutós divatmárkákat másolták, addig az ultrafast fashion szereplők algoritmusokkal figyelik például az Instagramot és a Pinterestet, és ha látnak valamit, ami akár kismértékben is népszerűnek tűnik, azonnal elkezdik gyártani.
Ha már az alacsony árnál tartunk: szinte toposz, hogy Délkelet‑Ázsiában „0 forintért” legyártják ezeket a ruhákat, mi pedig viszonylag sok pénzért megvesszük. Hogy jön ki a matek?
Én sem értem teljesen… Jó lenne pontosan látni, hogyan jön ki a matek. Mindenesetre azt el tudom mondani, hogy a költségek között ott van az alapanyag ára – egy gyenge minőségű poliészter szövet például nem drága. Emellett ott van a különböző kellékek költsége, amelyek nagy tételben olcsóbbak. Ehhez jön az élőmunka, a gyártó rezsiköltsége, a szállítás, a csomagolás, végül pedig a vámok.
Ami igazán döbbenetes, hogy mindezek ellenére a kereskedő még így is nagy valószínűséggel profitot termel.
De visszatérve a kérdéshez… a gyártási költségek leszorítása a legjellemzőbb tendencia: minél olcsóbb alapanyagokat használnak, illetve leegyszerűsítik a termékeket: például bonyolult zseb helyett egy egyszerűt tesznek rá, hogy gyorsabban és olcsóbban lehessen előállítani őket. Emellett a gyártásban részt vevő munkavállalókat sem fizetik meg tisztességesen.
Szinte minden divatcégnek van etikai kódexe, és sokan csatlakoznak különböző felelősségvállalási programokhoz, de ez gyakran csak kommunikációs szinten jelenik meg. Mivel független beszállítókkal dolgoznak, ha kiderül, hogy valahol nem megfelelőek a munkakörülmények, a megrendelő egyszerűen megszünteti az együttműködést, és keres másik gyártót.
2013-ban a bangladesi Rana Plaza tragédiája után sok márka ígéretet tett a változtatásra, és létrejött egy jogilag is érvényes megállapodás, ám a gyakorlatban ez sem hozott elegendő változást.
Mint mondtad, a magyarok odavannak ezekért a kínai cuccokért. De az utóbbi években megjelentek új szereplők is, például a Vinted, de talán az Allegro is ide sorolható. Ezek nem alakították át valamennyire a magyarok vásárlási szokásait? Nem terelték őket a fenntarthatóbb vásárlás vagy a másodkézből származó termékek felé?
Bár elsőre ellentmondásnak tűnhet, de a használt ruha hagyományosan szintén egy olyan terület, amelyet a magyarok kifejezetten elfogadnak. Ennek van egy posztszocialista öröksége is: a korábbi rendszerben az számított divatosnak és jobb minőségűnek, ami nyugatról érkezett, nem pedig a hazai gyártás vagy a szovjet import. Emiatt itthon eleve nagyobb hagyománya van a használt ruhák vásárlásának.
Az online szereplők pedig abból a szempontból hoztak változást, hogy elterjesztették azt a gondolkodást, hogy amit már nem hordunk, azt akár pénzzé is tehetjük. Ugyanakkor kérdéses, mennyire tekinthetők ezek a platformok valóban fenntartható alternatívának, ha tele vannak ultrafast fashion és fast fashion termékekkel.
Olvastam olyan kimutatást is, amely szerint például a Vinted havonta több tízmillió új terméket listáz különböző fast fashion és hagyományos kereskedelmi márkáktól. Ami azért furcsa, mert nem hinném, hogy valakinek valóban szüksége lenne egy 500 forintos Shein pólóra másodkézből.
Forrás: penzcentrum.hu